Amikor üldözöl egy álmot, mindig előrefelé nézel. Ahogy a következő lépést tervezed, mindig a végcél lebeg a szemeid előtt. És mikor már csak egy karnyújtásnyira vagy a boldogságtól, könnyen elveszted a fejed, elfelejtesz gondolkozni, nem tervezel tovább. De néha, pont amikor azt hiszed, hogy most már minden rendben lesz, akkor dől össze a kártyavár. Az életünk örökké változó, mint ahogyan a tenger hullámai sem maradnak ugyanazok. Minden küzdelmünk, győzelmünk és szenvedésünk hamarosan nem lesz más, mint tintafolt a papíron.

Az emberek, ha valami rossz történik velük, gyakran kérdezik: Miért velem történt mindez? Miért nem valaki mással? Mit tettem, hogy ez érte a büntetés? Azt hiszem, én nem bánom, hogy keresztül kellett mennem ezeken a dolgokon. Láttam milyen fent a csúcson, de megjártam a poklot is. Legalább tudom, hogy az élet nem tündérmese, és rossz dolgok jó emberekkel is történhetnek. Talán sablonos, de mégis a legfontosabb, amit megtanultam, hogy soha ne adjam fel. Hiszen nincs semmi, ami tovább élne, mint a remény. Esetleg a sejtszintű enzimműködés.